Név: Tiberius Vendar
Nem: Férfi
Faj: Ember
Kor: 40
Erő érzékeny: Igen
Foglalkozás: Jedi vagy valami olyasmi
Születési hely, és idő: Dantooine BBY 36
A karakter története:
Vannak, olyan emlékek az életünkben melyet soha többé nem szeretnénk látni, olyan mélyen a szívbe maró emlékek melyek a sorsunk és a döntéseink hozadéka. Olyan döntéseké, amelyekre ha lehetőség volna, visszamenni soha nem hoznék meg. Hogy miért? Mert túlságosan sokat ártottak mindenkinek, aki a közelembe került. De miért is mondom el ezt. Hiszen a történetem nélkül ezek csak üres szavak, s soha nem fogod megérteni miért mondtam el ezt.
Hol is kezdjem… Talán jobb lesz, ha a legelején, mert a kezdet mindig tiszta és nemes. Aztán jönnek a hibák és döntések, melyek megalkotják életünk szüzséjét.
BBY 36 kora őszén láttam meg a napvilágot egy peremvidéki bolygón, a Dantooine-on. Apám Jedi lovag volt. Azért mondom, hogy volt, mert mikor megszülettem már nem volt a rend tagja. Kitagadták, mert megszegte az egyik szabályát a rendnek. Kirekesztették, mert beleszeretett egy általa felszabadított rabszolgába: Édesanyámba.
Egyszerűen és mindennemű pompa nélkül éltünk, egy kis farmon, míg nem elértem egy bizonyos kort, mikor erőérzékenységem okán eljöttek értem a Jedik, hogy Padawaná avanzsáljanak. Noha akkor még talán túl kicsit voltam, hogy felfogjam, de úgy vélem ez a döntés hibás volt a Jedik részéről. Taníttatásom nem a Dantooine régi templomában kezdődött, hiszen az az enkláve jobbára romos volt már több évezred óta. Coruscantra kerültem a Galaxis középpontjában álló Jedi templom ifjai közé. Habár eleinte túlságosan is kiütközött bennem a szeretet a harag és a félelem, idővel úgy látszott megbékéltem… legalábbis környezetem számára mutatva.
Soha egy pillanatra sem hagyott bennem alább a félelem és a többi érzés, amit egy Jedi nem engedhet meg magának. A Templom falai között a tanulás és a meditáció, de még a kiképzés is arra ösztökélt, hogy megtanuljam elrejteni, titkolni a félelmet és a haragot. Jobbára úgy látszott sikerrel, hiszen a templomban töltött kora ifjú éveim után egy Jedi lovag vett a szárnyai alá. Fiatal korom ellenére, a korombeliekkel ellentétben mondhatni sokkal megfontoltabbnak és határozottabbnak tűntem, jóllehet nem is voltam sokkal bölcsebb és tapasztaltabb, mint akármelyik Padawan. Mindösszesen jellememből adódóan szerettem egyensúlyt tartani. Egyensúlyt, mely elrejti a negatív tulajdonságaimat, némi pozitív hatására. Talán ezért is lehet, hogy követve akkori mesterem példáját a Niman vagyis a mérsékelt formát kezdtem kitanulni. Ez a nem túlságosan támadó, de nem is túlzottan védekező, ám mindenből egy kicsi forma kellőképpen kiszolgálta az akkori igényeimet, melyet a fénykarddal való vívás terén kívántam tudni.
Csakhogy pár évvel később a Geonosisi csatát követően mester nélkülivé váltam, hiszen addigi mesterem az aréna mezején folytatott csatában elesett.
A háború mely kitört aznap, megkövetelte az összes harcra fogható Jedit, hogy helyreállítsuk a békét a galaxisban, mint tábornokok és parancsnokok. Az új mesterem keze alatt több csatát is megéltem, mely megkövetelte, hogy új Mesterem: Rouab által preferált Soresu formát használjam. Ha a háború kimenetele nem az lett volna ami, akkor bizonyos, hogy Jedimesterré váltam volna azt követően. De a háború nem volt más, mint egy sakkjátszma, amit egy ember játszott és a Jedik pedig csak bábuk voltak a játékban. A háború a köztársaság bukását és a Jedik vesztét jelentette. Mind a mai napig jól emlékszem a napra, mikor véget ért a háború. Mikor a klónok, akik addig az életüket sem féltve végrehajtották parancsainkat, vagy éppen feláldozták magukat, hogy mi éljünk. Aznap ellenünk fordították fegyvereiket. Egy peremvidéki bolygón vezettem a mesteremmel egy kis őrjáratot ellenséges szeparatista támaszpontokat keresve egy sziklás részen mely a bolygó nagy részét beterítő dzsungel után felüdülésnek számított. Rouab Mester előreküldött felderíteni, mint szokás szerint magam végeztem azt. Az eddigi három év alatt meg tanultam mit kellet nézni és mire kellett figyelni. Talán egy kilométert mentem előre mikor valami miatt keserűség és bánat fogott el. Mintha… Mintha valami szörnyűség történt volna. Azonnal visszaindultam, vissza a csapathoz, akik addig a kanyon szélén ívelő sziklaperem elején álltak meg pihenni.
Mikor visszaértem, a mester a földön feküdt, s tőle nem messze négy klón felderítő. Első látásra úgy látszott, mintha orvlövész lőtte volna meg a mestert, s habozás nélkül, parancsot kiáltottam a katonáknak. Ám azok egészen máshogyan reagáltak, mint eddig.
- Lelőni a Jedit! – Ordította a parancson Kelborn százados a Klónok parancsnoka, aki a kezdetek óta követte parancsainkat, s barátként viselkedett mindenkoron.
Aznap megértettem, valamit. Valamit, amit addig csak mélyen legbelül elfojtva éreztem. A csalóka ábránd, hogy a Klónok a köztársaságot szolgálják hazugság. Túl sokáig volt lepel rajtuk, és mindig is rajtuk maradt, hiszen a tanács is megelégedett azzal, hogy kezük alá kaptak egy sereget, amivel helyreállíthatják a békét. Nem keresték a kérdést és a választ. Miért?
Azonban akkor és ott sok gondolkodásra nem volt idő. Cselekedni kellett, megvédeni magamat. A kis csapat klónnal végezvén mesterem élettelen testére tekintve némi bűntudat ötlött belém. Már a második mester halt meg, mellettem. Egyik mellett sem tudtam ott lenni mikor szükségük lett volna rám. Úgy éreztem, hogy én tehetek a halálukról. Gyászomat azonban sugárvetők rám leadott lövései törték meg, és az addig engem kereső Klón felderítők tértek vissza a harcok hangjára. Egy találatot követően magamhoz vettem mesterem kardját s látszólag a halálba ugorván a kanyonban vadul futó folyóba vetettem magamat.
A bolygóról másnap sikerült kijutnom hála egy apró csempész kikötőnek. Coruscantra azonban őrültségnek tartottam visszamenni. Tekintve, hogy a klónok végeztek a mesteremmel és majdnem velem is úgy a vihar szemébe indulni a halállal egyenlő lett volna. Sejtésem szerint nem egyedi eset volt, ami velem és a mesterrel történt. Ezért úgy láttam jónak, hogy eltűnjek, és mint a mesteremet engem is halottnak higgyenek. Szükségem volt egy helyre ahol meghúzhatom magam, míg a vihar elül és elláthatom sebeimet. És egy embernek bizony csak egy ilyen hely van, az otthona. Hazatértem a Dantooinra, s ott is maradtam, míg a vihar elvonulását követően sejtésem beigazolódott. A rend pusztulásának hírét követően félretettem a kardokat és a tanultakat. Új életet kezdtem. Illetve csak próbáltam.
Naivan úgy hittem, hogy ha megpróbálom elfelejteni a múltat, akkor az is elfelejt engem. Tévedtem. A döntésem mikor úgy hittem, hogy ha hazatérek, és úgy teszek mintha semmi sem történt volna, az majd megvédi azokat, akiket szeretek. Tévedésem, az életükbe került. A Sith inkvizítorai egy nap beléptek a rendszerbe és lábukat tették a bolygóra. Egyetlen céllal érkeztek: Hogy elpusztítsanak mindent és mindenkit, aki a Jedikhez köthető. Megölték apámat, s lemészárolták az ártatlan és védtelen anyámat, testvéreimet, s a lányt, akibe beleszerettem. Utolsónak kerültem sorra. Azonban a rengeteg félelem szenvedés és harag a felszínre tört belőlem látván szeretteim élettelen holtestét. Megvadulván a vér szagától, megütköztem a két inkvizítorral.
Iszonyatos harag és düh tombolt bennem, melyet egyik addig tanult vívóforma sem tudott ellensúlyozni. Az egyik inkvizítort apránként megnyomorítva végeztem ki, szinte darabokra vágva, s még a másiknak is komoly erőfeszítéseibe került Hárítani súlyos csapásaimat. De féktelen haragom súlyos hibát hagyott maga után melyet az Inkvizítor kihasználván könyöknél lemetszette a jobb kezemet, s az erő villámaival ostorozván legyőzött. Legyőzött, de nem végzett velem. Elveszítette tanítványát, s bennem meglátta a sötét oldal kicsírázott magját.
Coruscantra már legyőzve és megtörve érkeztem. Iszonyatos harag és gyűlölet tombolt bennem, melyet az Inkvizíció segítségével kiaknáztam és felhasználtam, hogy immár a sötét oldal delejes csábításának engedvén magam is azzá váltam, amit gyűlöltem.
Az évek során magam is részt vettem a jedik tisztogatásában, s több korábbi jedi társammal is saját kezűleg végeztem, akkori mesterem legnagyobb örömére, mely tovább növelte felé érzett gyűlöletemet. A sötét oldalnak azonban e harag és gyűlölet talán még inkább kedvezett, mint bármi más. Egy vágyam volt az életemben: Megküzdeni és megölni az Inkvizítort, a mesteremet!
BBY 3 követő évben egy erő érzékeny levadászására küldtek minket a Nal Shaddaara. A sors szüzséje aznap megmutatta, hogy nem a sötét oldal az én végzetem. S noha míg élek nem fogok megszabadulni a bennem rejlő sötétségtől, de nem szabad, hogy ez irányítson. Aznap a bolygón visszatért az egykor megtört Jedi. Nem olyan fényesen, mint azelőtt de újra értelmet találtam.
A fél bolygót átkutatva végül az alsóvárosban akadtunk nyomára, miközben menekült előlünk, ám nem egymaga.
Az erő érzékeny egy ifjú lány volt akit Dalen Nole védett. Nole egy volt azok közül a Padawanok közül, akikkel kezdettől fogva, barátok voltunk az akadémián. Egy olyan Jedi, aki nem adta fel és küzdött a sötétség ellen. A mesterem rám parancsolt, hogy végezzek vele ám ő csak állt és kardját kezében bekapcsolatlanul tartva nézett rám. Bár arcomat maszk takarta, de megismert az erőben.
Az Inkvizítor újra rám parancsolt ám én leengedtem csapásra emelt kardomat. Dalen tudatomba férkőzött szavai penge módjára hatoltak mélyebbre. De ezek a pengék nem engem támadtak, csak a láncaimat törték le rólam.
Csak álltam némán, majd hátra fordultam az inkvizítor felé, kinek arcán dacos téboly uralkodott.
- Nem! – Válaszoltam, a sötét oldal követőjének, ki ekkor realizálta, hogy felettem való hatalmát elbukta. Válaszul az erő villámaival támadott. Erősen és kegyetlenül, mely a földre taszított engem.
Dalen azonban szembeszállott az inkvizítorral. A védelmemre kelt, s fénykardját kivonva párbajozni kezdtek nem sokkal elöttem.
Az inkvizítor képzett volt és talán mestere az erő sötét oldalának, azonban Dale-t teljesen más erő járta át. Tiszta és kimért mozdulataival harcolt, s bár tudta, hogy sok esélye nem sok volt, de amíg telt erejéből megtette, amit tudott, hogy megvédje az erő érzékeny lányt és engem.
Az Inkvizítor végül megtalálta Dale védelmének gyenge pontját s halálos szúrással sújtott le rá. A párbajt, s védelmezőm halálát a földön feküdve néztem… tehetetlenül. Ám nem a villámok tettek mozgásképtelenné. A harc miatt váltam azzá, ami bennem zajlott.
Az Inkvizítor telekinetikával magához vette Dalen kardját, majd az erő érzékeny leány felé hajította, harcra buzdítva azt. Azt akarta elérni, hogy az ifjú lány haraggal és gyűlölettel támadjon rá, ahogy egykor én tettem azt.
Felordított egy hang bennem, mélyen legbelül egy ifjú 17 éves Jedi Padawan. Azt ordította: Nem!
Lassú kimért mozdulatokkal felállottam a földről s pár lépéssel az Inkvizítor mellé álltam.
A leányra tekintettem, aki felvette a kardot a földről, de nem támadott. Védekező állást vett fel. Szemeiben elszántság, de nem vak gyűlölet és düh. Tizenhat? Talán tizenhét?
Az inkvizítor felé fordítottam tekintetemet lassan, mint egy hajó a főágyúját. A kegyetlen nő felkacagott, majd villámokkal szórta meg a leányt, aki kiejtette a kezéből a kardját, s görcsbe rándulván a földön visított a fájdalomtól, amit a kacagó nő okozott neki. Fejemet hol a lány hol az inkvizítor felé fordítottam, ki végül abbahagyta a lány kínzását, s kezébe vette saját vörösen izzó kardját.
Csapásra emelte fénykardját, ám suhintása semmivé vált, mikor karja elszakadt testétől. A belső harc eldőlt.
Kardom csapásával megfosztottam az inkvizítort kardjától, s mint Dalen az enyémre én úgy, most a védtelen leány védelmére keltem, s szembeszálltam korábbi mesteremmel. Gyűlöltem a nőt, de a kezemet most nem a harag vagy a gyűlölet vezette. Alig pár pillanattal, hogy kardommal lesújtottam egyszer, indítottam második és egyben utolsó támadásomat, hogy a sebzett inkvizítort még feleszmélni se hagyjam.
Fénykardom vörös pengéje akadálytalanul hatolt át a páncélon, bőrön, húson, csonton.
Miután kihúztam az inkvizítort holtan zuhant előre.
A bukott Jedi visszatért száműzetéséből…
Dalen végakarata, melyet életének utolsó erejével adott át, hogy tanítsam ki a lányt. Noha éppen csak most tértem vissza a sötét oldalról, Dalen úgy érezte, hogy alkalmassá váltam. Vagy talán csak azért, mert én volt ott? Nem… Nole szavai egyszerűek voltak s én ígéretemet adtam neki, mielőtt meghalt. Kitanítom, legjobb tudásom szerint, mert látom. Látom, hogy benne megvan az, ami belőlem már hiányzik, de Dalenben ott volt. Megvan benne a kezdet, hogy tiszta és nemes útja legyen, az elejétől a végéig. Hogy ne kössön kompromisszumokat és ne kövessen el olyan hibákat, melyek az én életemet ilyenre formálták.
Azonban ez még messze a jövő története volt akkor, amely könnyedén a múlttá válhatott volna. Az inkvizítor halála után jól tudtam, hogy nincsen sok időnk. Nar Shaddaaról kijutni viszonylag könnyebb része volt tehernek, amit aznap a vállamra vettem.
S nem is az Inkvizicó elöl való menekvés, inkább lány tanítása. Hiszen mit taníthattam volna a lánynak? Nem lettem lovaggá ütve, s a háborúban a harcon kívül sok mást nem igen tanultam. Az inkvizícióban töltött hosszú évekről pedig már nem is beszélve. Belegondolva abba, hogy mikor Dalen kardját felvette, ő megtartotta magát s nem volt benne düh vagy harag. Belegondolva, talán ő taníthatna engem…
Miután sietve távoztunk a Huttok irányította bolygóról, s úti cél a peremvidék volt. Sosem maradtunk pár hétnél többet egy bolygón sem. Bár a lány is hallotta Dale utolsó szavait, nem tudott megbékélni a gondolattal, hogy én tanítsam. Nem bízott bennem és az eseményeket figyelembe véve ez teljesen érthető volt. Hosszú napok teltek el némán közöttünk, melyet végül a lány tört meg.
…Harmatos, sűrű levegő. Szinte fullasztó minden egyes lélegzetvétel. A léptek szinte azon nyomban semmivé foszlottak az erdő állatainak neszelésétől.
- Mester! Hova megyünk? – Kérdezte egy ifjú egy csapat klónkatona között haladva.
- A Kel’Dar kanyonhoz, de ezt magad is jól tudod! De úgy vélem a valódi kérdésed nem ez volt! – Válaszolt kimérten egy Zabrak.
A padawan végül is megadóan hozzákezdett.
- Nos… hát… Tényleg ez a legrövidebb. Vagyis hát a legjobb út? –
A Zabrak mester hümmögött egyet majd ifjú kissé kócos vállig érő hajú tanítványához fordult.
- Nos, az utat az erő mutatta meg, miként ez a legbiztonságosabb, ami a dzsungelen át vezet. talán rövidebb és még jobb utat is lehetne találni, de az erő egy olyan utat mutat, meg, amelyen ha elindulsz, akkor biztosan elérsz az úti célodhoz! – A padawan kissé szóra emelte volna a száját, mintha cáfoló gondolata támadt volna, de végül nem szólt semmit sem. – Érezned kell az erőt, ami körül vesz! Hagyd, hogy át járjon és akkor majd magad is rátalálsz a saját utadra! – Toldotta meg előző mondatához a Zabrak.
Az ifjú tanítvány láthatóan erősen gondolkodik, hogy a mestere szavai most a jelen útra vagy a jövőjére vonatkoznak.
Gondolataiból végül újra a mestere szavai térítették vissza a valóságba.
- Sokat kell még tanulnod ifjú Vendar! – Mondta az öreg Zabrak, majd hirtelen megállt, s nem sokkal később a Klónok is megálltak.
Tiberius megállt és előre tekintett. A kanyargós út végén fénysugár tört utat. Nem lehetett tisztán kivenni, mivel még messze volt, de minden eshetőség meg volt arra, hogy a több napi dzsungeles gyalogtúra után végre elérték céljuk utolsó állomását: A kanyont!
- Ohh… úgy tűnik az út még rövidebbnek bizonyult, mint éreztem! – Szólalt meg enyhe mosollyal újra a Zabrak Tiberius felé fordulva. Szavaiban enyhe szarkazmus érezhető volt, annak a ténynek tudatában, miszerint fél napja erőltetett menetben megállás nélkül haladtak a dzsungelben és igaz nem ütköztek ellenállásba, de a fáradtság jelei már néhány klónon is kiütközött, de szóvá egy sem tette volna.
A kanyon elejéhez vezető kilométer tűnt a legnehezebbnek. Noah a terep nem volt nehezebb, mint eddig bárhol, de látvány az alagút végén a fényt lépésről lépésre kellet haladni, hiszen nem tudni mi vár a dzsungelből kilépvén. Talán a Szeparatisták mesterlövészekkel őriztetik a kanyont, de az is lehet, hogy más meglepetés vár ott minket. Óvatosnak kellett maradnunk!
Végül azonban megérkeztünk s ellenségnek nyoma sem volt. Egyedül a fáradtságnak.
- Mester! A klónok fára… - Belekezdett, de kérését a mester mintha már korábban is értette volna.
- Itt megállunk! – Intette Padawanja felé. – Kelborn! – Magához szólította a Klónszázadost, ki az eddigi három év alatt majd az össze csatában részt vett velünk. – Küldjön ki egy csapat felderítőt! Nézzenek szét a környéken. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy felfedezzenek minket! – Adta ki az utasításokat a századosnak, aki bólintott, azonban mielött felelni tudott volna Tiberius közbe avatkozott.
- Rouab Mester! A Klónok fáradtak, had végezzem én a felderítést! – Szólalt meg az addig mellettük álló ifjú. A Zabrak tanító egy ideig állt némán és tanítványára nézett. – Legyen hát! – Felelte, majd hátat fordított, s magamra hagyott Kelbornnal.
- Ugyan Vendar nem végezheti el maga a felderítést mindig! – Szólt a Padawan felé gúnyos megkönnyebbüléssel a százados.
- De ha egyszer jó vagyok benne! – Felelte mosolyogva a klónnak, majd elindultak a kanyon tetejére vezető kőfal felé.
- Biztos ne adjak pár fiút ön mellé? – Kérdezte, mikor feltekintett a magas, meredek és néhol éles sziklákkal teli falra.
- Ne! Megoldom! Feleltem, majd az erőt használva, felugrott az egy kiálló sziklára. – Egyedül, úgy is sokkal gyorsabb vagyok! – Tette hozzá, majd gyors és könnyű ugrásokkal és rövid mászásokkal hamar fel is ért a tetejére a kanyonnak. A sziklaperem szélén haladva indult előre az éles sziklavonulatok és a csúszóskavicsokon, melyeket a bolygó helyi viharai csiszoltak szinte tükör simára.
A nagyobb sziklaperemek közepette kis vízgyűjtők helyezkedtek melyek a kanyonba vezettek. Tiberius átugorva haladt rajtuk. Nem kockáztatta, hogy megkerüli, hiszen ha beleesett volna, akkor aligha jutott volna ki élve belőlük.
Szerencsére nem sok ilyen vízgyűjtővel találkozott. Azonban egy ilyen átugrása felett hirtelen, mint egy semmiből jött gondolat hasított egy rossz érzés beléje, mely rögtön megszakította az erővel egy pillanat erejéig. Ugrása így kissé erőtlenné vált, s éppen hogy csak sikerült megkapaszkodnia a víznyelő peremében. Nagy nehezen sikerült felkapaszkodnia a peremen, s zihálások közepette érezte, hogy valami szörnyű dolog történt. De vajon mi történhetett. Mi okozhatott annyira erős zavart, hogy még őt is elérje, s erőnek erejével megfossza őt a koncentrációtól.
Végül felállt, s visszatekintett a Klónok tábora felé. Bármi is történt, az ott Rouabbal és a klónokkal történt.
Realizálva ezt, amilyen gyorsan csak tudott, elindult vissza. Megfeszítette izmait s megpróbálta kizárni elméjéből a zavaró gondolatokat, próbálta, de a félelem elpusztíthatatlanul lappangott benne.
Pár perc alatt visszaért a Klónok táborához.
A kanyon tetején álló sziklaperemről letekintve, a földön fekvő Rouab teste. A látvány mely félelmeiben is kirajzolódtak igaznak bizonyult… de csak részben. A klónok nem voltak lemészárolva, szerte széjjelvizsgálták a környéket. Vendar egy pillanat alatt rájött mi történhetett.
Tekintetével gyorsan ráakadt a századosra.
- Kelborn! Fedezékbe! – Kiáltotta a Padawan, majd meg sem várva a válaszát lejjebb ugrott a peremről a kiálló sziklára, s kezébe vette fénykardját, melyet eddig övén hordott.
A százados azon nyomban a hang irányába fordította tekintetét ám nem azt cselekedte, mint addig bármikor tette a klón. Fegyverét Tiberiusra emelte, s tüzet nyitott a jedire.
Tiberius alig bírt félre oldalazni a klón kapáslövései elöl, s bevetette magát a szikla belső felére, ahol a sugárlövedékek már nem érték el őt.
- Kelborn! - Ordította az ifjú. – Ne lőjetek, én vagyok az Vendar! – Tette hozzá ordítva, hiszen a lövések csak ne maradtak abba.
- Szedjétek le! – Felelte amaz válaszul mintha Tiberius csak holmi szeparatista roham droid volna.
Tiberius úgy érezte ideje fedezéket váltania, mikor a klónok egy thermogránátot címeztek feléje. Sárga pengéjű fénykardját használva visszavert pár lézersugarat, mikro a földre érkezett, igyekezve, hogy a visszavert sugarak ne találják el a Klónokat. Hiszen lehet, hogy mikor oly hamar leugrott a peremről a klónok figyelmetlenül azt hihették, hogy egy kommandós droid, hiszen azok legalább annyira agilisak, mint egy jedi, bár ötven méteres ugrást az ő fémes „csontjaik” sem bírnak ki deformáció nélkül. Vendar látványára azonban a lövések nem, hogy enyhültek volna, hanem inkább szaporodtak, mely a dobbanástól ledőlt szikla mögé való behúzódást tartotta legjobb lehetőségnek. Tiberius ekkor tudta már, hogy a klónok tüze nem véletlen lövések eredménye. Ő a célpont! Sok ideje azonban nem volt, mivel a leomlott szikla nem volt messze a klónoktól sem, s csak hamar a szikla két oldalán ott termett egy-egy terepszínű klónpáncélt viselő alak.
Vendar villám gyorsan helyet változtatott, s kardjával visszaverte a klónok két lövését, egyenesen tulajdonosaik ellen fordítva. *Kettő megvan*Gondolta Tiberius, majd felugrott a sziklára, hogy onnan megtekintse a további klónok helyzetét. Az „ellenséget” gyorsan felmérte: Hét Klón és egy AT-RT. Nem nagy csapat, de mégsem szabad lebecsülni őket, hiszen tapasztalt harcban edzett vén róka mind.
Azonban Tiberiusnak sem akadt több ideje felmérni a helyzetét, s pár sugárlövedék hárítását követően, s felszökkent a magasba, hogy az erőt használván a földbe csapódjon. Csele jól sikerült, s az erővel földre lökte az összes klónt. Ám ezzel még nem voltak legyőzve, de még csak lefegyverezve sem, így Vendar azon mód felpattant s a lépegető felé rohant, s míg odaért két klónt levágott, és egy harmadikat pedig a lépegető hárított lövései lyukasztottak át. A felderítő lábaihoz érvén Tiberius kardjával suhintva levágta az egyik fém lábat, így az tartás nélkül oldalára dőlt, maga alá gyűrve kezelőjének bal lábát.
A padawan újra felugrott a levegőbe, s földet érvén hárított pár lézersugarat, majd földre taszított három klónt az erő segítségével így elérvén, hogy csak egy oldal felől kelljen hárítania a lövedékeket. Vendarral szemben álló klónoknak esélye sem volt, mikor kardjának másik feléből is előtűnt a sárga fénysugár, s duplapengés fénykardjával közéjük vetette magát. Egyik a másikat követve halt meg, s esett a földre. Ezután Vendar a három még elő földről éppen felkelő klón felé fordult, s a két támadó klón lézersugarait visszaverve, már csak Kelborn és Tiberius álltak talpon, a kanyon elején. Kelborn keményen fogta tiszti sugárvetője markolatát, mintha csak attól félni kiseik kezéből a fegyver, hirtelen felrántotta és lőtt, de lövését visszaverte a fénykard pengéje s a klón saját karját lyukasztotta át. Tiberius gondosan célzott, hogy ne halálosan verje vissza a lövedéket, hanem csak lefegyverezze vele a Századost. Válaszokat akart. Választ arra, ami történt!
- Miért? – Tette fel a kérdést váratlanul a Padawan. Érdekesnek hangozhatott, de a kérdést, az ellenségének szegezte az ifjú kinek keze kivont pengéjű fénykardját markolta.
- Katonák vagyunk! Parancsot teljesítünk! – Válaszolt Kelborn, majd bólintott, melyet egy pillanat erejéig Vendar nem értett, de egy hirtelen érkező lézer sugár azonnal megértetett. A lépegető kezelője csak megsérült, de nem halt meg. Vendarnak éppen hogy szerencsésen sikerült elkerülnie a sérült klónkatona félredőlt lépegetőről leadott lövését, a százados már azon pillanat erejéig sem volt télen, s igyekezett felé hajítani egy élesített thermogránátot.
Vendar arrébb bukfencezett, s az erővel megfogván a gránátot a mozgásképtelen lépegető felé irányított, majd a százados felé fordult, s kardjával még éppen időben döfte át a Klónt. A gránát robbanásának pillanata elött nem sokkal vette magához egy elesett bajtársának fegyverét, s szegezte volna rá Vendarra ám a ravaszt meghúzni már nem tudta a százados. Vendar kihúzta kardját a klón testéből, mely elöbb térdre borult, majd elterült a földön.
Az ifjú Tiberius, most ott állt a halott klónok közepette, még pár pillanatig mereven állt s nézte a százados testét, majd deaktiválta kardját.. Arca izzott, ám sós meleg nedvesség helyett hideg cseppek áztatták arcát. El eredet az eső. Vendar elött feltekintett az égre, amely most beborult fölötte, miközben arcára friss és hideg cseppek zuhantak. Tekintetét az égről elfordítva azonban egy olyan helyre nézett, amit nem akarta, de tudta, hogy nem kerülheti el annak látványát. Szemeivel végig pásztázta a földet, s csak hamar megtalálta halott mesterének testét.
Lassú léptekkel közelített Rouab mester élettelen porhüvelyéhez, majd nem messze a Zabrak testétől térdre borult.
A padawan gondolatai zavarosak voltak a veszteségtől. Haragot érzett magával szemben, haragot, hogy ha itt lett volna, akkor… akkor. Nos, akkor ő maga is itt halt volna meg, hiszen Vendar maga sem gondolta, hogy a gondolat, ami olyan sok éve nyomasztotta valóságos alapja van, és egy nap megtörténik. Gondolata pedig egy inkább távoli vált, minden egyes alkalommal halványodott, mikor a Klónok feltétel nélküli hűségüket, bajtársiasságukat és barátságukat mutatták felé és a mestere felé. ugyan úgy hátba lőve végezte volna, mint a mester. Gondolatait azonban nem tudta tovább szőni, hiszen újabb sugárfegyverek ugattak fel, s lövedékek csapódtak nem messze tőle a földbe. Tiberius jól tudta, hogy a klónok, akikkel érkeztek nincsenek messze, és őt keresik, de azt hitte több ideje van búcsúzni mesterétől. Nem volt. A padawan felállt, s vonta volna ki kardját, mikor egy lövedék karján eltalálta, melytől elveszítve egyensúlyát, s mestere holtestén keresztbe dőlt.
A földön elterülve a fájdalom karjából nyomban megnövelte haragját, ám tudta, hogy sérülten már nem volna sok esélye a klónokkal szemben. Véletlen csupán, hogy míg megpróbált felkelni a földről, megpillantotta mestere fénykardját, mely a Zabrak övén volt. Vendar erőt vett fájdalmán, és sérült karjával megragadta a kardot, majd nekiiramodott a kanyon peremének, se levetette magát a kanyon alján vadul habzó folyóba…
Amint a folyóba csapódott a test, Tiberius azonnal kinyitotta szemeit. Ám folyónak és esőnek nyoma sem volt. Mindösszesen izzadt cseppek gurguláztak arcán. Zihálását mély lélegzésre váltotta, majd visszahajtotta fejét a párnára. *Csak álom volt* nyugtatgatta magát. Bár csak az lett volna… Bár csak álmodta volna és soha nem történt volna meg az a nap. De nem… ez nem álom volt. Ez egy emlék volt a múltjából, mely az óta kísérti Tiberiust.
- Rossz álom? – Kérdezett egy fiatal hang, alig pár méterre Vendartól.
Oldalra döntötte fejét, se megpillantotta a szemközti ágyon eddig őt néző lányt. Jó ideje nézhette Vendart. *Talán beszélt álmában?* Tette fel magában a kérdést, bár választ nem igen kaphatott rá így.
Tekintetét, végül visszafordította a plafon felé. A lány valószínűleg megértette, hogy az öreg marcona ex-inkvizítor nem óhajtja megosztani vele e gondolatait. Így hát végül fogta, magát, s felkelvén ágyából elindult kifelé a hálóhelységekből.
Ám Tiberiusnak hamar eszébe ötlött, hogy a lány most szólt hozz először Nar Shaddaa óta.
- Csak a múlt árnyai! – Felelte kissé ködösen a plafon felé nézve.
A lány lépéseit nem lehetett tovább hallani. Megállt, és talán gondolkozott, hogy vajon mit jelenthet, amit Tiberius mondott, ám némi hezitálást követően a mondat megfogalmazója is felkelt ágyából és felegyenesedett. Mikor Tiberius elhaladt a lány mellett az nem nézett, talán csak egy pillanat erejéig, ám mikor pár lépéssel elötte kinyitotta az ajtót, végül csak kimondta mit gondolt.
- Tudod, Dalen azt mondta nekem, hogy az árnyakat a bennünk rejlő félelem teremti, amivel ha nem nézünk szembe akkor egészen életünk végéig kísérteni fog! – Próbált kissé bölcsen újrakölteni azt a mondatot, melyet egykor régen Joda mester mondott el Dalennek, Tiberiusnak és a többi hozzájuk hasonló padawannak. S bár neki kevéssé sikerült oly emlékezetesen elmébe mélyedően megfogalmaznia, mint az öreg mesternek, mégis a két mondat ugyan azt az üzenetet sugallta. Nézzünk szembe a félelmeinkkel és múlt ne hagyjuk, hogy az uraljon minket. Mert a félelem a sötét oldal kapuja…
- Talán igazad van! – Felelte végül a lány szavaira. – Talán! – Emelte ki a szót.
- De… egykor régen egy bölcs ember azt mondta nekem, hogy a félelem örök! Tehetsz bármit, próbálhatod elnyomni és nem gondolni rá, de elöbb vagy utóbb akkor is előre kerül, mert ugyanúgy benned él, mint az emlékeid! – Tiberius a lány felé fordult, aki a mondaton s jelentésén hosszú másodpercekig rágódott. Így hagyván visszafordult is elindultam. Alig tett meg két lépést, mikor a lány újra kérdést tett felé.
- Ezt ki mondata? –
Vendar egy pillanat erejéig elgondolkozott. Egyszer régen… nagyon régen egy ember mondott neki valami hasonlót, nem pont ezt, de nagyon hasonlított rá. és valóban bölcs ember volt, legalábbis Tiberius annak tartotta.
- Az apám – Felelte Vendar egyszerűen, majd tovább indult.
A lány egy ideig némán állt, és bámult a férfi után végül erőt vett magán, vagy talán a félelmein, s Tiberius nyomába szegődött.
Innentől kezdve a lány valamelyest meg tanult bízni bennem, s nem, mint bukott jedire és vagy egy inkvizítorra tekintett, hanem mint mesterére. Noha a lány látszólag megbékélt a múlttal, jelennel és jövőjével úgy érzem, nekem még sok időre van szükségem, hogy megbékéljek önmagammal a múltammal. Mind azzal, amit tettem és nem tettem meg. és bár a múlton már nem tudok változtatni, de a jövőben még tehetek valamit, valami olyat, aminek a segítségével úrrá lehetek a magam belső sötétségén, hogy a mardosó haragot és gyűlöletet a kezemben a fény fegyverével váljon. Bár ez egy hosszú és rögös út lesz, de tudom, hogy nem lehetetlen. Egykor régen más is képes volt már rá…
Vas. 14 Nov. - 13:25:19 by Vala'na Heysta
Mert kísértetiesen hasonlít Revan viseletéhez, aki Seth karim őse volt...
