Név: Aaron Solborne
Nem: férfi
Faj: ember
Kor: 28
Erőérzékeny: igen
Foglalkozás: az uralkodó keze (birodalmi őrnagy)
Születési hely, és idő: Coruscant, Y.E. 24 év
Beszélt nyelvek: Közös galaktikus nyelv, Twi'lek, Togruta
Vívó forma: I. forma: Shii-Cho (kezdő), IV. forma: Ataru (rutinos)
A karakter története:
Az univerzum talán legnagyobb városában, Coruscanton láttam meg a napvilágot. Az egész bolygó egyetlen nagyváros, hatalmas dzsungele a monumentális, messze az egekbe nyúló építményeknek. Édesapám egy kereskedő volt, az anyám pedig otthon vigyázott rám, nem volt munkahelye. Tipikusan háziasszony jellemű volt. A házunkra nem lehetett volna rámondani, hogy luxuslakosztály, ám kényelemmel tudott szolgálni egy háromfős család részére. A boltunk két épülettel odébb helyezkedett el, így hát az apámnak nem is kellett sokat utaznia reggelente. Semmi okunk nem volt a panaszra. Az idilli mindennapok, a nyugalom, a kiegyensúlyozottság mind véget értek azon a napon, amikor a 2. születésnapomat ünnepelte a család. Egy labdát kaptam ajándékba, talán még nálam is nagyobb volt. Emlékeim között csupán egyetlen kép van meg róla, méghozzá egy piros színű, szolid űrhajó, ami a sárga színű játékszeren díszítőmintaként szolgált. Ki gondolta volna, miszerint ez a labda lesz majd az okozója, hogy a családom élete felborul? Amikor nyúlni akartam érte, mert ellenállhatatlan vágyat éreztem az elhajítására, a játékszer felemelkedett, csupán annyi volt a gond, hogy én a szoba másik felében ültem. Ekkor derült ki, Erőérzékeny voltam. Ez megosztotta édesapám és édesanyám véleményét, ugyanis családom feje nem kifejezetten kedvelte a Jediket, ellentétben a gyengébbik nemből származó nevelőanyámmal, kit gyermekkorában egy mester mentett meg a haláltól, ugyanis gengszterek akarták kirabolni az esti utcákon. Akkoriban, a Köztársaság idejében a Jedik elől nem igen lehetett eltitkolni, hogyha egy gyermek érzékeny volt az Erőre, az energiára, minek ők a lovagjai voltak. Birtokolták, és megalázkodtak neki, tanulmányozták, s tanították annak használatát. Egy hét múlva, az ajtónkban egy köpenyes férfi jelent meg. Szakálla volt, haja pedig hosszúkás fazonra volt meghagyva. Megjelenése egyszerű volt, noha kisugárzása már annál inkább érdekes. Halványan él még emlékezetemben, ahogyan odaguggolt fölém, és egy nagy mosollyal rám tekintett.
- Igen, valóban érzékeny az Erőre a fiú, kedves Aurora.- szólalt meg a tunikás fickó.
- Szeretném, ha nagy jövője lenne a fiamnak, csak tudja… A férjem. Erol nem igazán szimpatizál a maguk rendjével. Neki túl sok előítélete van ezzel a dologgal kapcsolatban.- válaszolta édesanyám.
- Ne aggódjon! Jó hatással tudok lenni az emberekre. Beszélni fogok a fiú édesapjával. Nem kizárt, hogy a gyermekéből Jedi lesz hölgyem! Ez jó hír. Sokat tanul majd, jó emberek közt lesz. Védelmezőjévé válhat mindannak, amit maguk felépítettek.- jelentette ki a mester. Anyám ennek hallatára nagyon megörült, mégiscsak büszkeség volt, hogyha egy családból egy Jedi kerülhetett ki. Ámde a dolgok másképpen alakultak, mert ugyanezen évben kitört a háború, és az Erő lovagjainak harcba kellett vonulni., A mester, aki engem meglátogatott soha többé nem adott magáról hírt, talán megölték az egyik csatában, vagy éppen a harcokkal volt elfoglalva, amelyek a galaxis eldugott pontjaira is kiterjedtek. Hírek jártak azonban Coruscanton arról is, mennyi Jedi veszítette életét a küzdelmekben, a rendjük tagjainak száma megcsappant, s édesapám, mivel boltos volt, így a szokásosnál is több pletykát hallott a kereskedésben megfordult népektől, talán némelyik nem is volt igaz soha. Minden esetre neki éppen elegendő volt ahhoz, hogy kételkedni kezdjen a családunk biztonságában. Féltett engem is, elvégre egyetlen fia voltam, nem szerette volna, hogyha a háború majd engem is felemészt. Senki nem tudhatta meddig fognak majd eltartani a csatározások, viszont nagyon úgy tűnt, egyhamar nem lesz vége a klónok háborújának. Habár a Köztársaság serege nagy volt, a droidokat könnyebben tudták pótolni, elvégre azok csak gépek voltak, mik parancsra cselekedtek. Végső soron Erol Solborne úgy döntött, elköltözteti családját egy elhagyatott helyre, messze a Jediktől, messze a háborújuktól. A Nar Shaddaa lett az a planéta, ahol el tudtunk rejtőzni. Mivel édesapám elég jó kapcsolatban állt egy huttal, ezért ott is tudott boltot nyitni. Amikor öt éves lettem, a háborúnak vége lett, viszont hatalmas változások következtek be ezzel együtt. A Köztársaság megszűnt, helyette a Császár kikiáltotta a Galaktikus Birodalmat, a társadalom megváltozott. A Jediket pedig eltörölték, akik életben maradtak, azok után komoly kutatások folytak. Szerencsére mi messze voltunk ettől, én pedig szépen, lassan cseperedtem. Iskolába jártam, végeztem a tanulmányaimat, mint minden jóra való tinédzser. Az üzlet elég jól ment egy ideig apámnak is, habár édesanyám gyakran panaszkodott rá, hogy mennyivel jobb volt az élet, amikor még a Coruscant-ot tekinthettük otthonunknak. Az évek unalmasan, mondhatni békésen teltek, egészen addig, ameddig be nem töltöttem a 18. életévemet. Örömmel mentem haza, vidáman szóltam be az ajtón a szüleimnek:
- Anya! Apa! Megvan az iskolai végzettségem! Sikeresek voltak a vizsgáim.
- Ennek nagyon örülünk kisfiam, de…- szólt anyám, ám nem fejezte be a mondatot.
- De mi?- érdeklődtem, mire apám elkeseredett arccal állt fel az asztal mellől. Megvakarta őszülő haját, s sóhajtott egyet.
- Mostanában rosszul megy a bolt fiam. Tartozásom van. Nem szívesen mondom ezt, viszont rákényszerültünk arra, hogy te is beszállj a kasszába.- magyarázta.
- Igen, szívesen segítek, viszont tudjátok ti is, régész szeretnék lenni. Az idén már nem vesznek fel újakat, csak jövőre vállalhatok melót.- mentegetőztem.
- Mi valami másra gondoltunk. A Birodalom katonáinak nincs rossz fizetése. Nincs háború sem. Jó életed lehetne katonaként.- tört a lényegre családom feje.
- A Birodalomhoz? Nem szimpatizálok velük!- emeltem fel a hangomat.
- Ez nem vitatéma! Holnap mész és beadod a jelentkezésedet a rohamosztagosokhoz!- reagált édesapám dühödten. Talán ezzel leplezte a fájdalmát, hisz új életet kellett kezdenie csupán azért, mert biztonságban akarta tudni a famíliát, mégis katonának kellett küldenie a fiát az anyagi helyzetek miatt. Úgy éreztem, tartozok ennyivel neki, így a kívánságának megfelelően cselekedtem. Felvételt is nyertem a Galaktikus Birodalom hadseregébe, a kiképzésem pedig négy hónap múlva kezdetét vette. Nem volt egyszerű, ám jól helyt álltam, saját magam sem képzeltem volna, viszont sikeres voltam a katonai pályafutásom elejétől kezdve. A kiképzés végére szakaszvezetővé léptettek elő, mert kiemelkedő képességekkel teljesítettem a próbatételeket. Újoncok voltunk, egy osztag katona, akik frissen kerültek ki a kiképzőtáborból. Az első állomásunk a Kril’dor nevű bolygón volt, ahol egy gázplatformot kellett őrizni. Az ottaniak nem voltak velünk túl kedvesek, sőt gyakran lenéztek bennünket, amiért zöldfülűek voltunk, tapasztalatlanok. A hatalmas, felhők között lebegő létesítmény biztosítása sok veszélyt rejtett magában, de fel voltunk szerelve kellőképpen. Légvédelmi ágyúk és TIE vadászok is védelmezték az állomást, így én személy szerint nem is igazán tartottam semmitől. Egy napon a szokásos őrjáratomat jártam, s a sárgás színű égboltot bámultam. A sisakon keresztül kicsit érdekes volt, viszont szolgálat közben nem lehetett levenni, különben nagy valószínűséggel büntetést kaptam volna. Az égbolton azonban fekete pontokat véltem felfedezni, amik egyre inkább közeledtek. Megszólalt a riasztó, majd mindenkit értesítettek, hogy megtámadták az állomást. A hatalmas lövegek azonnal tüzelni kezdtek az űrhajókra, melyek kalóz kézben voltak. A néhány TIE sikló is elhagyta a hangárat, próbálták kilőni a kalózokat. A mi pilótáink sokkal ügyesebbek voltak, csakhogy a behatolók létszáma lényegesen nagyobb volt. Addig a pillanatig soha nem vettem részt életre-halálra menő küzdelemben. A banditák leszálltak az egyik csapatszállító gépükkel, s elszánt rohamot indítottak a parancsnoki állomás felé.
- Gyerünk emberek, öljék meg az összes férget!- adta ki a parancsot a tiszt, miközben lézerpisztolyával határozott lövéseket adott le. Én megbújtam az egyik lőállás mögött, majd kihajoltam, és az E-11-es sorozatlövő puskámmal osztottam az áldást az ellenségnek. A vörös lézersugarak cikázása kecsegtető látványt nyújtott. Az egyik kalózt a fején, a mellette lévőt pedig a mellkasán találtam el, mind a ketten holtan rogytak össze. A lézer ütötte seb erősen füstölgött, a sugarak szétégették a húst ott, ahol eltalálták a testet. Az égiháború is egyre hevesebb lett, de sajnos úgy látszott, a mi pilótáink alul fognak maradni.
- Visszavonulni a hátsó állásokhoz!- utasított bennünket a tiszt, viszont hirtelen egy robbanás terítette be, amit valószínűleg egy hődetonátor okozott. A nyomás, ami keletkezett engem is odébb röpített kicsivel. A fejem zúgott, majd széthasadt, ezért leemeltem a sisakomat. A tisztből nem maradt más, csupán egy megtépázott sapka, mely néhány centivel mellettem landolt. A fegyveremért nyúltam, ezt követően a talpamra álltam, elvonszoltam magamat a legközelebbi védvonalhoz, miközben a lövedékek táncot jártak körülöttem. Mikor odaértem, összeszorult a gyomrom, és kiengedtem a reggelimet a padlóra.
- Mit művel katona? Fogja meg azt a rohadt fegyvert, és lőjön, lőjön, lőjön!!- rángatott meg egy másik rohamosztagos, aki már az idősebbek közül való volt. Úgy cselekedtem, ahogyan mondta. Ismét kihajoltam az egyik fedezék mögül, annak tetejére támasztottam a fegyveremet, azután ujjamat a ravaszra feszítve próbáltam visszaverni az ellenséges fosztogatókat. Sokan elhullottak közülünk, hallottam, ahogyan néhány gép zuhanás után belecsapódik a létesítmény falaiba. A gáztartályoknak nem esett baja, különben apró darabokra robbant volna ott minden. A becsapódások megrázták a talajt a lábunk alatt. Oldalra tekintettem, és éppen láttam, amint az egyik társam megbotlott, de még pont sikerült megkapaszkodnia a híd szélében, mielőtt belezuhant volna az alattunk tátongó ürességbe. Odafutottam, elbukfencezve néhány lézersugár elől, majd elkaptam a fickó kezét.
- Foglak!- kiáltottam neki, majd minden erőmmel próbáltam felhúzni. Szerencsére sikerült is.
- Köszönöm.- mondta, ezt követően alig telt el pár másodperc, mire az egyik kalózhajó néhány méterre tőlünk szétlőtte a hidat. A nyomástól repültem egyet, majd nekicsapódtam néhány gáztartálynak. Elveszítettem az eszméletemet. Amikor újra ki tudtam nyitni a szememet, a csatározásoknak már vége volt. Az égre tekintve láttam, amint a rohadt kalózok elviszik készleteinket. Csupán egy emberüket hagyták hátra, akinek nem más volt a feladata, mint likvidálni az olyan túlélőket, kik sebesülten kínlódtak a kirabolt gázplatform fedélzetén. Egy rodiai volt, amikor pedig észrevette, hogy én még életben voltam, odabaktatott. Visszataszító hangján kacagni kezdett rajtam. Mozdulni is alig tudtam, a lábam valószínűleg törött volt az esés következtében. A sugárvetőm sem volt a közelben, védtelen voltam a mészárossal szemben, aki idő közben megállt előttem, felém irányította fegyverét. Még mormogott valamit saját nyelvén, amit én speciel nem beszéltem. Az ösztöneimre hallgattam, amik azt súgták nekem, hogy nyújtsam felé a kezemet.
- Dögölj meg csótány!- ordítottam, miközben a fickó hirtelenjében ellökődött előlem, mintha egy vonat csapta volna el, eztán repült egyenesen a bolygó felszíne felé, ahol annyi halott társam, valamint elbukott kalóz teteme várta már. Elgyengültem, majd újból ájultan terültem el a padlón. Nem tudom mennyi idő telhetett el, viszont egy bakta tartályban tértem magamhoz, amiből nem sokkal később ki is emeltek. A sebeim gyógyultak voltak, csak néha hasogatott még a lábam. Az egyik tiszt elmesélte, hogy a kalózok támadása közben leadták a vészjelzést a társaim a legközelebbi csillagrombolónak, ám a mentőalakulatok túl későn értek oda. Csupán engem találtak még életben, mindenki más, aki részt vett a küzdelemben életét vesztette. Még inkább meglepődtem, amikor azt mondták, hogy Vader nagyúr személyesen óhajt majd velem beszélni a közel jövőben. Félelem kerített hatalmába, hallottam miféle pletykák terjengtek arról az emberről, ha egyáltalán ember volt. Minden esetre, az összes, Galaktikus Birodalmat szolgáló katonának megfagyott a vér az ereiben, amikor meghallották az ő nevét. Nem szívesen kívántam szemtől-szemben állni vele, viszont választásom sem volt. Felöltöttem egyenruhámat, s a híd felé ballagtam, ahol már várt rám. A tisztek mind különös szemmel tekintettek rám, miközben a műszereit kezelték azon csillagrombolónak, amin tartózkodtunk.
- Hívatott, Vader nagyúr?- érdeklődtem, miközben meghajoltam. Ő az űrt fürkészte maszkja mögül, azután megfordult, reám szegezte tekintetét.
- Maga volna Aaron Solborne?- kérdezett vissza.
- Igen, nagyúr.- feletem.
- Valóban úgy van, ahogyan sejtettem. Magával az Erő van, fiam… Kapitány! Készítesse fel a hajómat!- parancsolta a fekete ruhás Sith a főtisztnek, majd nem sokkal később Coruscantra vitetett, ahol találkoznom kellett a Birodalom egyetlen, teljhatalmú urával, magával a Császárral. Elé járultunk, én pedig éreztem, ahogyan méricskél. A kisugárzása rettentő volt, sárgán fénylő szempára lámpaként világított ki csuklyája alól. Beszéde mégis nyájas volt.
- Szóval te volnál az gyermekem, akit a tanítványom oly tehetségesnek tart?- intézett felém egy kérdést az idős férfi.
- A nevem Aaron Solborne. Megtiszteltetés önnel találkozni Császárom.- válaszoltam hízelegve, hisz tudtam, egy rossz szó is az életembe kerülhetett volna.
- Helyes. Látom benned a lehetőséget ifjú Solborne, és érzem is benned az Erőt. Mostantól, nem csupán birodalmi rohamosztagos vagy, de az én akaratom, az én kezem is egyben. Folytatnod kell katonai pályafutásod, és egy speciális tréningen esel majd át, ami által meg tanulod hasznosítani képességeidet. Hogyha túléled és jól szerepelsz, a jutalmad nem marad el, ám amennyiben megpróbálsz ellenem szegülni, a sorsod csakis a kínhalál.- mondta Palpatine. Egyértelmű volt, hogyha életben akartam maradni, nem választhattam mást, el kellett fogadnom a feltételeket. Az életem innentől kezdve gyökeresen megváltozott. Eleinte csakis azzal az edzéssel foglalkoztam, aminek köszönhetően lassan, ám biztosan megtanultam használni az Erőt. Rengeteg próbatételen kellett így túlesnem, mindegyik nehéz volt. Erős akaratra, valamint rengeteg kitartásra volt szükségem, ugyanis ellenkező esetben otthagytam volna a fogam. Fegyveremmé többé nem a sugárvetők váltak, hanem egy vörös fénykard, melyet magamnak kellett elkészítenem, amikor eljött az ideje. Megtanultam a fénykard vívás formalitásait, de az Ataru stílus lett az, amit leginkább magaménak tudhattam. Az akrobatikus mozdulatok, valamint az Erő használatának párosítása jó harcossá tettek engem. Sokat olvastam az archívumban arról, hogyan tanították a Régi Köztársaság lovagjait, és a Sith katonákat a Korriban bolygón. Az én kiképzésem eltért azoktól, mégis erőssé váltam. Küldetéseken vettem rész a Császárért, aki végigkísérte fejlődésemet. Huszonkét éves voltam, amikor bekövetkezett, hogy a galaxisban polgárháború tört ki. Katonai szolgálataimat ismét előtérbe kellett helyeznem, s a birodalmi seregek élére állva küzdöttem a felkelők ellen. Vezetőjük egyike később Luke Skywalker lett, egy Jedi lovag. Még én magam sem voltam képes ezt elhinni, abban a tudatban éltem, miszerint a Jedik már nagyon régóta kihaltak, ez a fiú mégis ott volt közöttük, ráadásul még nálam is fiatalabb volt. Az évek múltán őrnagyi rangra emelkedtem, részt vettem a hothi csatában, valamint az Endor fölött vívott űrcsatában is, ahol egy TIE Intercreptor típusú űrhajót vezettem, miközben a csillagromboló, melynek én voltam a parancsnoka szintén harcolt a lázadó fregattok ellen. Sajnálatos módon, a harcot elvesztettük, és én jóval többet is. Palpatine meghalt, rajtam pedig hirtelen egy olyan fájdalom lett úrrá, amitől majdnem, hogy elvesztettem a józan eszemet, sőt az irányítást is a vadászom felett. A szövetségesek legyőzték az erőinket, az általam vezérelt romboló is megsemmisült. Egyetlen szerencsém a vadászom üzemanyag szintje volt, mely elégnek bizonyult az Endortól való eltávolodáshoz. Nem tudom, mennyi ideig bolyonghattam az űrben, amikor egy csillagromboló a vonósugarába vont, majd a fedélzeten kötöttem ki. Nem egészen olyan fogadtatásban részesültem, mint amire számítottam volna. Egy birodalmi kapitány már a hangárban fegyveres rohamosztagosokkal várt rám, csakhogy a sok E-11-es mind az én irányomba szegeződött.
- Mit akar ez jelenteni kapitány?- tettem fel a kérdést dühödten a parancsnoknak, ki gúnyos vigyorral a képén bámult rám.
- Üdvözlöm a fedélzeten! Ha nem tévedek, ön Solborne őrnagy. Hallottam már magáról... Ez itt a Firefly nevű romboló, mi pedig éppen egy környező bolygóra szerettünk volna leszállni, ahol feltölthetjük a készleteinket.- adta meg a választ a férfi.
- Miféle utasítással vannak maguk itt? Errefelé nem igazán vannak támaszpontjai a Birodalomnak.- gyanakodtam tovább.
- Vág az esze őrnagy. Semmilyen parancsot nem kaptunk. A Császár halott. A Galaktikus Birodalomnak befellegzett, én és az emberim végre úgy cselekedhetünk, ahogyan szeretnénk. A saját utunkat járjuk, talán kiépítünk majd egy támaszpontot valahol, aztán behajtjuk a helybéliektől a sarcot.- vázolta fel a helyzetet a főtiszt, mire egyre mérgesebb lettem.
- Maguk árulók. Ez bűncselekmény, ami bemocskolja a Galaktikus Birodalom katonáinkat becsületét. Dezertálás.
- Nevezze, ahogyan akarja őrnagy…
- Letartóztatom magát kapitány, a legénységének meg példát fogok statuálni.
- Maximum megpróbálod Solborne. Öljétek meg!
A katonák tüzelni kezdtek a sugárvetőkkel, de előkaptam fénykardomat, majd szabdalni kezdtem őket saját vezérük szeme láttára. Amikor végeztem a tucatnyi emberrel, a menekülő főtiszt elé ugrottam, s pengémmel elmetszettem fejét a nyakától. A hídra visszatérve, az összes többi tiszt elé hajítottam lázítójuk fejét, akik innentől nekem engedelmeskedtek, majd visszatértem velük a flottához, legalábbis ahhoz, ami megmaradt belőle. Úgy döntöttem, nem fogom hagyni a Birodalom teljes széthullását, megpróbálok majd ismét olyan rendet teremteni a galaxisban, akárcsak Palpatine halála előtt. Azonban más dolgokra is rájöttem. Felszabadultabbá váltam a Császár elbukása óta, meditációim elvégzése során egyre többször eszméltem rá, mennyi minden tanulnivalóm volt még. Kiaknázatlan lehetőségek tömkelege. Már nem éreztem magamat bábnak. Fénykardom kristályát lecseréltem, nem illett többé hozzám az egyszerű vörös szín. Sokáig tartott a kutatás, míg végül a Dantooine bolygó barlangjaiban egy sárgás piros kristályra leltem, amit beleépítettem fénykardomba. Tudomást szereztem arról is, hogy több olyan ember is volt, kik hozzám hasonló szerepet töltöttek be a Császár oldalán. Talán őket is magam mellé állítva, elhozhatjuk újra a Galaktikus Birodalom dicsőségét.
Karakter külseje: Egy magas, jó megjelenésű fiatalember vagyok. Hajam hosszúkás, sötét barna, vállig érő fazonú, szemeim tengerkékek, arcomat néha borosta fedi. A ruházatom általában egy birodalmi tiszti egyenruha, melyet fekete palásttal egészítek ki, fénykardom mindig ott pihen az övemen. Amennyiben magányos küldetésekre indulok, ruházatomat lecserélem egy lazább, kényelmesebb bőröltözetre, aminek színe szintén fekete.
Karakter jelleme: Nem állok sem a Sötét, sem pedig a Világos oldal szolgálatában. Mióta nem vagyok a Császár befolyásolása alatt, úgy cselekszem, ahogyan jónak látom. Távol áll tőlem a kegyetlenség, de kész vagyok ölni, hogyha kell. Az embereimben általában képes vagyok hamar tiszteletet ébreszteni, nem a félelem erejével irányítok. Büszke jellemmel lettem megáldva, sokra tartom a becsületet is. Ki tudom ismerni az embereket, sosem hozok meggondolatlan döntéseket.
Vas. 14 Nov. - 13:25:19 by Vala'na Heysta
