Név: Lizarys Damaris
Nem: Nő
Faj: Ember
Kor: 34
Erőérzékeny: Igen
Foglalkozás: Inkvizitorok / kapitány
Születési hely és idő: Y.E. 30 évvel Hapan
- Úrnőm! Örömteli itt látni a sok semmirekellő társaságában. Meghívhatom egy italra? – üdvözölt Delon százados, szokásos talpnyalásával.
- Üdvözlöm százados! Nem kérek most öntől semmit, mivel elég volt szavait innom, amitől rögtön elkapott a hányinger. – jelentettem ki, mialatt a megszokott helyre leültem. Hirtelen társaságomba csatlakozott az idegesítő férfi is. Nem kellett ahhoz szemeim előtt látnom Delont, miként érezzem azt a bamba mosolyát, amellyel engem szokott bámulni.
~ Úgy gondoltam, a mai nap nem kell hallgatnom ezt az idiótát. Remélem, nem kell megint odáig jutnia a dolognak, mint előző héten. Még most is megkacagom, hogyan vettem rá elme trükkel arra, hogy fejéhez vágjon egy poharat. – futottak le az agyamon a gondolatok tömkelegei, mikor azokat próbáltam lecsillapítani, a feles poharamban lévő itallal.
- Ön egy olyan nagyszerű nő… - távoztak eme szavak, a mellettem ülő alak szájából, melyet egy sóhajtás tört meg.
~ Remek megint kezdi. Legszívesebben megölném, annyira bosszant. – gondoltam magamban, mialatt hízelgő szavak árasztottak el.
- Magának fogalma sincs arról, hogy én ki vagyok. A méltóságát valószínűleg, ha az egész Birodalom keresné, akkor se találná meg. Delon maga egy senki az én szememben, remélem ezzel tisztáztuk az ügyet. – fejeztem ki gyűlöletemet a százados iránt.
- Hehe, maga milyen vicces nő, majdnem el is hittem. – tette számomra közzé bugyuta gondolatát, mely tekervényes agyában született.
- Ohh akkor, hogy elkerüljük ezt a félreértést…- nem fejeztem be a mondatomat, s kezemet felemelve az erő segítségével kezdtem bele a férfi fojtogatásába. Kezemet Delon torkán éreztem, és azzal nem segített magán, miként nyakáról a láthatatlant próbálta lefeszegetni. Amint a pupillája szemhéjáig csúszott, én abban a pillanatban elengedtem. A bárban ezek után megszűnt a síri csönd, és folytatódott a maga rendjén a beszélgetést.
- Kösz az italt. – távoztam eme szavakkal, s újfent visszamentem csillagrombolómra, amely szinte az otthonommá vált az elmúlt évek alatt. A katonák szokásos tevékenységei fogadtak, mikor felértem a hangárba. Nem tudtam, hogy ezzel csak személyemet tisztelik-e meg, vagy netán mindig is ilyenek, de öröm volt látni az igyekezetet még, ha csak félelemből is teszik azt. Lakókörzetembe érve, rögvest a zuhanyzóba mentem, hol kimostam gesztenye hajamból a dohos füstszagot. A jellegzetes illattól megszabadulva, az ágyamba vetődtem. A komfortos helyen, a szürke plafont bámulva, eszembe is jutottak a régi szép idők. Olyan napok melyek még kevésbé voltak gondterheltek, és felelősséggel bírók. Az első emlékeim, melyek tudatomban porosodtak, talán olyan négy éves koromból maradtak még rám. Emlékszem anyámra, apámra és húgomra is. Akkoriban még együtt volt az egész család. Édesapám Nora valaha a jedi rendet szolgálta. Választania kellet, vagy családja, vagy pedig a sok éves háború, mely egyszer még sötétségbe borítja az egész galaxist. Szüleink engem és Alynt is oktatásban részesítettek. Köznapi emberekként éltünk, mint mindenki a környéken. Apám földművelések, míg anyám eladóként lett részese a társadalomépítő kövének. Nora nem nagyon akarta a benne rejlő hatalmat használni, ezért ha lehetett eltitkolta, s teljesen új életet akart kezdeni. Ezt az elképzelését teljesen megváltoztatta, az a nap mikor meglátta, mi módon húgommal labda elkapósát játszunk, csak nem hétköznapi módon. Egy különb és titokzatosabb tanítás vette kezdetét, amelyet a családfőnk tartott. Édesanyánk persze ezt ellenezte, de miután apám közölte vele a köztársaság meggyengülését, minden kétségei elszálltak e felől. Apámat még soha nem láttam olyan elszántnak. Egyre jobban elhatalmisodott rajta az elmebetegség. Már nem is, mint lányait, hanem mint eszközeit tartott minket számon. Módszerei igaz kegyetlenek, ám mégis hasznosnak bizonyultak. Az akadálypályát, amelyet minden héten teljesíteni kellet, nem kevés midiklorián használatot követelt. Alyn kissé mindig is ügyetlenebb volt a pályán, de mikor a negyedik próbálkozás se sikerült, apámon már látszott a csalódottság és dühkitörés jele.
- Hogy te milyen ügyetlen vagy lányom! Néz a nővéredre, neki rögtön sikerült te meg még a sok hetes próbálkozás után is hibázol! – kiáltotta le Nora szegény véremet. Láttam édestestvérem megtört lelkét, hatalmas szipogással próbálja könnyeit visszatartani, hogy elkerüljön még több veszekedést, mert tudta, hogy a sírással csak apánkat még jobban inzultálná.
- Ugyan már, ne állítsd ilyen lehetetlen akadályok elé! Nem látod, hogy szegény próbálkozik! Ezért nem kell leordítani! – kiáltottam fel a húgom védelmére, majd átöleltem, ezzel lelki és fizikai támaszt nyújtva neki.
- Én csak a javatokat akarom! Ha még egy kiabálást se bír ki, akkor hogyan viselne el egy kínvallatást! Fel kellene már nőnötök! – válaszolt nagy hangerővel vissza apám.
- De hát még tizenegy éves vagyok, ő pedig csak nyolc! Apa mond már meg miért kéne felnőnünk, amúgy is a köztársaság harca ez nem pedig a… - távoztak eme szavak számon, mikor megcsuklottam a végén, amint megláttam apám lesütött fejét.
- Most már a miénk is… lányok a köztársaság elesett… kiderült, hogy Palpatine kancellár sith nagyúr, s magához ragadta a hatalmat. – jelentette ki édesapám, kinek szavaiból kivehető volt a csalódottság.
- Na és a jedik? – kérdeztem öregemtől.
- A jediket lemészárolták, s akiket még nem azokat felkutatják, aztán megölik. – válaszolt kérdésemre Nora. Ettől a pillanattól kezdve nem kérdőjeleztem meg többé édesapám szavát. Pár évvel a Birodalom hatalomra kerülése után, egyre több ember kezdte el félelemből a másikat beköpni. A bolondok azt hitték, hogy eme mocskos tettek bármilyen juttatással jártak, pedig csak a közösség utálta, s közösítette ki őket. Ám, ezek után se maradt abba a besúgók tevékenysége. Mi is attól féltünk, miképp egyszer minálunk is katonák kopogtatnak. Rémálmaink egyik napon valóra is váltak. A rozsdás ajtó továbbította a családomnak a várható behatolót, vagy vendéget, ám mivel senkit sem vártunk az első lehetségesebb volt. Apám a biztonság kedvéért elővette szekrényében porosodó fegyverét. A kopogás egyre csak erősödött, minél tovább megvárattuk a mögötte állókat.
- A birodalom nevében kinyitni! – szólalt fel a marcona hang. Nora a felszólítás után rögvest odaballagott, s megnyomta a bejárattal kapcsolatban álló panelt. Egy tiszt volt az, négy őr kíséretében.
- Jó napot uram! Jelentéseink szerint maga egy jedi. Ha megengedné, most megmérném a midiklorián szintjét, szóval adja ide a kezét. – jelentette ki a parancsnok, a szokásos megnyugtató hangon, amellyel az ostobákat szokták bíztatni, hogy nem lesz semmi gond. Miután pár másodperccel később sem tett édesapám semmit, egy bólintással véget vetett a magas tisztségben álló a finomkodásnak. Két baka próbálta oldalról megközelíteni öregemet. A fehér ruhás férfik óvatosak voltak, hiszen tudták, hogyha igazak a hírek, akkor a legjobb reflexeikre lesz szükségük. Édesapám olyan közel engedte őket magához, amennyire csak lehetett, eztán pedig ellökte őket. Úgy dőltek el, mint a dominó, hisz az a kettő elsodorta a többit is. Ezek után már csak végeznie kellet velük. A földön fetrengő ismeretlenekhez odament, és egy-egy szúrással kiontotta életüket.
- Azonnal el kell innen tűnnünk! Hogyha nem tér vissza ez a csapat, akkor egy sokkal nagyobb sereggel fognak visszatérni. Minél messzebb kell kerülnünk innen. Drágám, te pakold össze, ami kell! Csak a legszükségesebbeket vihetjük! Ti pedig segítsetek anyátoknak! – adta ki a parancsot a családfő.
- És mi lesz az otthonunkkal, a barátainkkal? – kérdezte Alyn, ki nem is tudta felfogni igazából mi történt.
- Szívem most nem gondolhatunk másra, most csak magunkra számíthatunk. – próbálta bíztatni Nora fiatalabb húgomat, mialatt ő beindította a siklót. Nekiindultunk az ismeretlennek, több órányi utazás után, mikor már a csillagok az égen ragyogtak, egy elhagyatott épülethez értünk. Az ablakok bedeszkázása jelezte számunkra, miként már régóta nem lakta azt csak pár pók, kik hálójukat szövik a csendes némaságban. Megpróbáltunk mindent elkövetni az érdekében, hogy ne leljenek ránk. A szállító eszközt, a családfő messzire elvitte, s gondosan elrejtette. Miután visszatért eltorlaszolta az ajtót, és próbált nem elaludni. Én két óráig bírtam, de nem azért, mert kellet, hanem mert a félelemtől alig mertem lehunyni szemem. A nappal együtt az egész család felébredt, s újfent éberen figyeltünk bármely neszre. Halk motor hangját véltük hallani, úgy gondoltuk csak egy gyerek ki tesz pár kört a határban. Amint egyre közelebb került, az előbbi elképzelésünk úgy kezdett aggodalommá válni. Az ajtó mögül erőteljes léptek hallatszottak. Egy furcsa energiát kezdtem érzékelni, s édesapám arca is egyre csak elsápadt.
- Menjetek hátra! – súgta nekünk Nora, aztán pedig felkészült a csapásra. Az apánk erőteljes teste mögött leültünk menedéket, ami mozdulatlanul és magabiztosan állt. Az erőhasználó belökte az ajtót úgy, miként még más sem tudta volna. A barikád felénk repülő darabjait a családfőnk megállította, majd fénykardját bekapcsolva nekiment a sötét jedinek. Az hárította a magasból érkező csapást, s eltolva ismerősünket újbegyeiből áramot kezdett rá szórni. Az elektromos csóvák megtörtek fénykardján, majd a felgyülemlő statikus energiát félre lökte. Egymás előtt körözve, a következő lépést várták a másiktól. Én nagy szemmel figyeltem az eseményeket, lehet, hogy nem kellet volna ennek ennyire örülnöm, de még sose láttam ilyen izgalmas csatát.
~ Már értem, azért tudott ilyen gyorsan megtalálni minket, mert a húgom és az én erőmet érzékelte. Ha csak szüleim lettek volna itt, akkor eltartott volna még a keresés, mivel édesapám már jól el tudja rejteni erejét. - gondolkoztam el magamban, mialatt mindkettejük fegyvere szórta a szikrát, amikor egymáson fenték. A szabadon lévő kezével eltaszította őt a férfi, egy gombot megnyomva fegyverén, annak másik végén is kiugrott egy penge. A kettős penge szerettünk erejét teljesen felőrölte. Utoljára megpróbált felugrani, úgy hogy a háta mögé kerüljön és lecsapjon, ám az idegen résen volt. A feketébe öltözött alak kardja egyik végével védte a támadást, a másikkal eztán belefordulva oldalba találta édesapámat. Hatalmas levegőt véve, teljesen ledermedtem, amint a lézerkarddal megadta a földön fetrengő oltalmazónknak a kegyelemdöfést. A gyilkos eztán ránk tekintett, s látni lehetett benne a gyilkolási vágyat. Tennem kellet valamit, s megragadva a fickó magabiztosságát, magamhoz húztam apám fegyverét. Igaz, hogy már gyakoroltam vele, azonban annak súlya még mindig nehéznek bizonyult. Bekapcsolva a fénykardot, nekirontottam könnyben úszó szemmel támadómnak. Az ügyetlen, ráadásul csiszolatlan technikám elől csak komótosan ellépett. Idegességemben, erőt véve magamon, a kerítéshez taszítottam a gőgös fickót. A mozdulat után teljesen kimerültem, az ellenfelem felkelt, ráadásul kiütötte kezemből a fegyvert. Még ha reménytelennek is látszott pusztakézzel próbáltam megütni. A lendülettől a porba terült kifáradt testem.
- Erős akaratod van leány és makacs vagy. Az ilyen dolgok számomra nem sokat jelentenek, bár amikor megláttam mily hatalom is rejlik benned, elnyerted tiszteletemet. – távoztak eme szavak a gonosz szájából, majdan egy hatalmas nyilalló fájdalmat éreztem a tarkómon. Úgy véltem ez a vég, a sötétségbe burkolóztam, s csak magamat hallottam. Hirtelen egy műtőben eszméltem magamhoz, mely egyáltalán nem volt megnyugtató. Mindenhol a fémes színek, néhol rozsda árnyalat díszítve, lelketlen orvos droidok, kik fel-alá járkáltak. A végtagjaim megbilincselésével akadályozták meg szökési kísérletemet. A következő emlékem az, hogy a lábujjaim a padlót súrolják, két szélről pedig karon fogva vezetnek. Mikor letettek a talajra felnéztem, s egy öregembert láttam magam előtt. Nem tudtam, hogy nézhetett ki az uralkodó, habár biztosra vettem, miként most előtte állok. Feltápászkodtam, s mélyen belenéztem az idő által ráncossá vált, szemhéjakkal fedett gömb alakú érzékszervbe.
- Jól van… jól van… érzem benned a gyűlöletet. Gyermekem, tudom a történtek után legszívesebben lesújtanál rám, de hallgasd meg, mit mondok. A családod a sötétoldal hatalmával újra feléleszthető, mi ketten újra életet tudnánk beléjük lehelni. – avatott be az idős férfi, az állta képviselt oldal hatalmába. Nem hittem neki, legszívesebben megöltem volna a kancellárt, bár mivel nem voltam hozzá elég erős, így a bosszúnak nem is lett volna értelme.
~ A legjobb az lesz, ha elfogadom ajánlatát. Mikor elég erőssé válok, valamint elnyerem bizalmát, majd akkor ontom ki életét. – merültem el saját tervemben, miközben beszélt az idegesítő vénember.
- Szóval mit válaszolsz Lizarys? – kérdezte végül öntelt mosollyal képén.
- Téged szolgállak uram. Remélem, tudsz segíteni halottaimon! – a hatás kedvéért, még egy kis testnedvet is sikerült kifacsarnom szemem sarkából.
- Úgy vélem méltó leszel rá, miszerint elnyerd a sötétoldal támogatását. Holnaptól el is kezdjük a tanításodat. – jelentette ki Palpatine, aztán egy kézlegyintéssel távozásra bírt. Eléggé nagy teher volt számomra elviselni a Sidius nagyúr jelenlétét. Már az erejének érzékelése is hányingert keltett bennem, de az segítette előre haladásomat, miképp egy magasabb célért tettem mind ezt. Teltek az idők, s egyre jobban bántam a sötétoldal által adományozott képességekkel, és a vörös színben pompázó fegyverrel. Az általam megszerzett hatalom lassan átokká vált, a sötétség felemésztette ártatlan lelkem. Az uralkodó halálában már nem is a bosszút láttam elsődlegesen, hanem a hatalomra kerülést.
- Már majdnem készen állsz, azonban még egy próba hátra van. Ügyesnek kell lenned, mert ha nem, bármikor meghalhatsz. Menj el a Korriban-re, és hozz el onnét egy kristályt, a régi templom alatt találod. – mondta el a feladatomat az uralkodó.
- Igenis mester. – fogadtam el a parancsát, majd az űrhajómba ülve el is indultam a sivár bolygóra. Mikor a romokhoz értem, egy leszálló pályát találva letettem gépemet. A terület sivár volt és kihalt, alig lehetett elhinni, hogy régen itt is virágzott az élet. Nekiláttam utamnak, melyen egyfolytában úgy éreztem mintha figyelnének. Mióta megérkeztem folyamatosan lúdbőrzött a hátam, s nem is csoda hisz számos sith nagymester szelleme itt pihent és nem kevés vadállat járta a környéket. A barlang bejáratát megtaláltam, csakhogy annak bejáratát kövek omladéka zárta el. Hatalmas koncentrációval felemeltem a több mázsás akadályokat, s arrébb toltam azokat. A bánya nyirkos volt és sötét, ezért lámpásomat meggyújtva, az árnyakat messzire űztem.
~ Olyan rossz érzésem van. Legszívesebben visszafordulnék, de akkor biztos elveszteném annak a csúfságnak a bizalmát. – gondoltam át magamban helyzetem. Egy szörnyű rémség visszhangját véltem hallani. Már láttam a vibráló, vörös színt a sötétben, így aggodalmam teljesen elterelődött az előbbi hangról. A kristály előtt állva, ami egy cseppkőbe volt ágyazva, elcsodálkoztam azon, hogy milyen apró, és mégis mekkora hatalommal bír egy ilyen érc. Elragadtam a különleges darabkát, mire megfordultam, valami nagy szörnyszerű lényt láttam magam előtt. A lény félelmetes lihegéssel szaladt a tartózkodási helyem felé. A lény felé egy nagyobb törmeléket lökve, egy ideig megbénítottam, s el tudtam menni mellette. A lábaimban lévő midikloriánt rávettem, hogy fürgeséggel ruházzanak fel. Kiérve hatalmas trappolást visszhangzott bentről, egy percig sem pihenhettem, ezért mindkét kezemet használva, a bejárat tetejére összpontosítva, azt beomlasztottam. Kifújva magam, a fedélzetre igyekeztem. A rámpán lépkedve hatalmas ricsaj töltötte be a völgyet.
- Na, ne félj, van számodra egy kis ajándékom. – jegyeztem meg halkan és a lehető legnagyobb sietséggel beindítottam TIE-vadászgépem. Amint felemelkedtem szikladarabok repültek mindenfelől. A gépem szárnyát el is találta, azonban nem okozott nagy kárt csak pár másodpercig irányíthatatlanná vált. A gépemet újra stabillá téve, a barlanglakóra céloztam. Az ágyúkból kilőtt két protontorpedótól egyből elpusztult, de utána még nem álltam le, s a lézerágyút nem kímélve lőttem annak holttestét. Beleunva az eszetlen düh kiélésébe visszamentem Sidius nagyúr csillagrombolójára. Beérve tróntermébe rögvest térdre rogytam.
- Mester, ahogy megígértem elhoztam neked. - jelentettem a nagyúrnak, kinek arcán egyből megjelentek az öröm jelei.
- Remek… remek Lizarys, s mostantól eme vörös ékkő lesz a fegyvered szíve. Rakd hát össze az eszközt, mellyel emberek élete fölött hajthatsz végre ítéletet!– mondta mialatt én elvonultam lakókörzetembe, továbbá meditáció közben össze is raktam azt. Egy jó ideig fegyverarzenálomat az általam elsőnek elkészített kard alkotta. Leginkább shien formát láttam a számomra legtökéletesebbnek, így sok éven át azt csiszoltam. Sok harcot megért a fegyver, és rengetek vér tapadt hozzá. Mégis egy bevetésen tönkrement, kénytelen voltam újra alkotni eszközömet. A szablyám megteremtésekor rögvest parancsot kaptam az uralkodótól. A Rhen Var-ra küldött, mivel kémei jelentették, miszerint a lázadó erők szabotázsra készülnek. Pár órán belül célomhoz is értem, a helyi citadellához. Az építmény fontos stratégiai előnyt részesített a birodalomnak számára, mivel itt figyelték meg a lázadó cirkálók útvonalait. A támadás így nagy fenyegetést jelentett. A személyes vadászgépemből kilépve tapasztalhattam meg a bolygón uralkodó hideget. Anen tábornok vendégszeretetét élvezhettem, rangomtól függetlenül.
- Üdvözlöm itt a Rhen Var-on! Kellemes útja volt? – hallhattam a helyi erők vezetőjének üdvözletét.
- Igen, habár egy kicsit hideg van. – panaszkodtam az égitest adottságáról.
- Valóban, ha most megengedi, egy ital mellet megbeszéljük a stratégiát. – javasolta az engem kísérő férfi. A nehéztüzérséget, mely kíséretemet is adta, magaslati előnyt nyújtó lépcsők tetejére helyeztük. A felderítőink a felhőkbe csúcsosodó épületben kaptak helyet. A palota előtti első vonalat rohamosztagosok és két AT-ST biztosította. A megbeszélés utána, már csak türelmesnek kellet lenni. A várakozás egyre csak idegőrlővé vált, a vihar előtti csend igaz mondásnak minősült. Hirtelen a lenti egységektől bejelentés érkezett:
- Uram a vonalainkat áttört…- szakadt meg az adás.
- Azonnal készítse fel az egységeket hadnagy! – adta ki a parancsot a rangidős ember. A rohamra felkészülve előrántottam-e helyen egyedinek számító fegyverem. Amint a gépágyúk elkezdtek tüzelni, azon nyomban odamentem támogatni a bakákat. A lázadók fegyverei által kilőtt lézerek nagy részét hárítottam. Az egyik felkelő rakétavetőjével megcélzott, de azt én rögvest visszalöktem rá, mi több barátaira. A robbanás után visszahúzódtam a barikád mögé, ezen felül, egyből jeleztem a várakozó csapatoknak. A lent állomásozó támogató csapatokra egy raj bombázót küldtem. A majdnem felőrlődött gyülekezetet eztán három újabb egységnyi katona semmisítette végleg meg. A következő célpont pedig a lépcső volt. A frissen érkezett gárda lentről hátba támadta az ellenség egységeit, és ha ez nem lett volna elég akkor még egy kisebb fős jetpackel ellátott csapatot is oldalról rájuk küldtünk. Az ellenállók meggyengült erőinek nekimentem, hatot sikerült letaszítanom a mélybe. A lézerkardommal, míg közvetlen közelükbe nem értem csak védekeztem. Fénykardomat meglengetve, három ellenségemet tettem harcképtelenné. Érzékeimet élesítve a jobb reflex érdekében próbáltam elkerülni a közelharci próbálkozásaikat. Az egyik lázadó megpróbált fegyverével ütést mérni fejemre, ám mielőtt megtette volna, én megfordultam és keresztbe végigmetszettem mellkasát. A parancsnokuk lassan szabad prédává vált. Kihasználva a lehetőséget megragadtam torkát. A lázongó horda ezen esemény láttán feladta a harcot. A háború végeztéével elláttuk sebesültjeinket, valamint tömlöcbe vetettük a dezertőröket. Később, mikor már gyógyításomra nem volt szükség, visszamentem a csillagrombolóra. A hatalmas endori csata előtt lényegesen nagy hírnévre és tiszteletre tettem szert, a II. osztályú csillagrombolón. A polgárháborúkban mindig elől haladtam. A hajón lévő admirális pedig csak fentről osztotta a parancsokat. Nem csoda, hogy rühellték őt. A cirkáló kapitánya Tiron nagy császárpárti volt, így hát őt nem tudtam magam mellé állítani. Puccsot terveztem a csapatommal, amely által átveszem a híd fölött az irányítást. A döntő ütközet sietette terveim. Úgy véltem, elveszítjük az összecsapásban hajónkat. A csata kellős közepére fénysebességből kiugorva érkeztünk meg. A vak is látta, miszerint vesztésre álltunk, de a vezérőrnagy fel akarta áldozni a hajót.
- Meg kell rohamoznunk a fő naszádjukat, akkor is, ha belehalunk! – kiáltott fel az idős tiszt.
- Úgy vélem, nem kéne az embereink életét kockáztatni, egy ilyesfajta bolond, szenilis, mártír akciójával. – tettem közzé véleményemet, mire a híd egész legénységének szeme rám vetült.
- Hogy merészel ilyet mondani?! Azonnal takarodjon ki innen! – emelte fel hangját a parancsnok.
- Úgy vélem Tiron parancsnok nem alkalmas a cirkáló vezetésére. Nem látja, hogy belefáradtak már a maga öngyilkos kísérleteibe? – vontam kérdőre az idős férfit, majd a hátam mögött lévő ajtón bejött húsz darab közlegény.
- Maga puccsal próbálkozik! A birodalmi hadserek szabályzata értelmében letartóztatom! Azonnal fogják el Lizaryst! – kétségbeesetten ordított az idejétmúlt vénség.
- Hát ezzel csak egy baj van tábornok, hogy ők engem támogatnak… fogjátok el! – adtam parancsba katonáimnak, kik lefogták Tiront.
- Ez az én hajóm! Hogy merészelitek?! Én vagyok a kapitány! – ordított torkaszakadtából a vezérőrnagy.
- Tudod mit? Segítek neked, hogy találkozhatsz a szeretett zsarnokoddal. – súgtam a fülébe, s egy gombnyomással oltottam ki életét. A lelket kilehelt test előttem heverve, bizonyítékként szolgált terveim előrehaladásáról.
Karakter külseje: Átlagos magassággal, s testsúllyal rendelkezik. Testalkata karcsú csak is a női nemre jellemző bájak helyén kerekedik ki. Hosszú rakoncátlan haját hátul összefogja, és csak néhány barna tincs lóg arcába. Szeme színe alapból zöldeskék, ám a tettei után pigmentjei elsárgultak. A törzsén egy bőrdzsekit visel, mely a birodalmi pilóták egyenruhája. A dzsekit kicipzárazva hordja, mi alatt egy vörös topp takarja kebleit. Lábaira pedig egy tökéletesen passzoló fekete bőrnadrágot húz ugyan olyan árnyalatú csizmával.
Karakter jellem: Megjelenése elég rideg és tekintélyt parancsoló. Meglehetősen hiú, ráadásul becsvágyó is. Soha sem rest elmondani véleményét, még ha az bántó is lehet. Büszke nő, ki nem tűri, ha bármely úton-módon bántják, vagy megsértik, azok ellen rögvest bosszút forral. Szereti, ha minden úgy történik, ahogy ő elképzelte. Soha se hoz elhamarkodott döntést, mindig szereti átgondolni, s átlátni azt mások szemszögéből. Ezért is mondható róla, hogy törődik mások véleményével.
Vas. 14 Nov. - 13:25:19 by Vala'na Heysta
